Nirrad

Apám ügyet sem vet figyelmeztető pillantásomra, miszerint minél hamarabb a hordkocsi melegében és egyúttal őrök gyűrűjében akarom tudni Islene-t, odasiet hozzá, hogy nálam sokkal belsőségesebben öleléssel köszöntse. Meg se próbálom elrejteni mély utálatomat, amikor Islene felé fordul, és elnézést kér a kiadási parancsért. Islene anyja nem hagyja annyiban, mint ahogy maga Islene sem, még most is tud olyan önfeledt lenni, hogy vígan szemen röhögje apámat.

- Ha kívánjátok, felolvasom királyotok rendeletét – traktálja őket az öreg, hogy ezzel is húzza az időt, és engem bosszantson. - Három oldalban írja le az udvari szerző megállapodásunk pontjait, mely a maival bezárólag hosszabb időre megszentesíti mieink iránti kötelezettségeinket. Őfelsége Zebord király…

- Erre semmi szükség, apám, mindannyian tisztában vagyunk a király akaratával – mondom neki keményen.

Sosem becsültem a mellébeszélést, amit mi sem bizonyíthat ékesebben, minthogy hat éves koromban megmondtam Islene-nak, hogy amikor nagyok leszünk, kisbabát fogok tenni a hasába. Érdekes, hogy akkoriban lelkesedett érte, most viszont kimondatlan gyűlölettel mered maga elé. Akárhogy is, az udvariassági látogatás végére ér, itt az ideje magunkkal vinnünk foglyainkat.

- Islene minden bizonnyal fáradt. Másra se vágyhat, mint egy kellemes baldachinos ágyra.

Ez az, anyám, előlegezd meg neki a nyugalmat, hagy üssön még nagyobbat, ami ezután jön.

- Megelégszem egy egyszerűvel, már megszoktam – vágja rá Islene, aki most sincsen tekintettel a köztünk lévő rangkülönbségre. Ácsingózó pillantásomat gonoszba fordítom.

- Az ágyszomszédot is megszoktad?

Islene egy pillanatig szorosan összepréselt ajakkal hallgat - csak egyszer éljem meg, hogy szeretkezés közben így próbálja magba fojtani a sikolyokat, és elfelejtek neki mindent -, majd locsogni kezd puha ágyakról.

Islene gyatra próbálkozása után nem firtatjuk tovább a kérdést, látjuk rajta, milyen fáradt. Ahogy betoppanásom feletti mérgének heve alábbhagy, úgy merül ki.

Eljön a perc, amire vártam.

- Fiam, vezesd a kocsihoz hölgyedet.

Nevető szemekkel lépek Islene-hoz, aki mint valódi fogoly, néz el, miközben kezét nyújtja. Aláfogok csuklóinak, úgy húzom magam után figyelve arra, hogy ne legyen túl gyors a tempó, kezei se dörzsölődjenek össze, ha már erős béklyóba kényszerítettem őket. A vártnál engedelmesebben jön velem, ami híven mutatja, milyen fáradt. A szél miatti összerezzenése után többszörösen is a sómasszázs mellett döntök, hogyha meg tudna feledkezni képességéről, nyugta lehetne.

Érezhetően megáll, amikor megpillantja a kocsisort. Valóban lenyűgöző látvány a kizárólag hőszigetelési okokból több rétegű függönnyel takart, lámpákkal felszerelt kocsi. A miénk különösen az, az ágy kanyart ír le a beugró ablak körül, egyik végén térdelőszékbe, másikon asztalba szélesedik ki.

- A baldachinos ágyad, hölgyem – nevetek fel a csipkelődés édes érzésével, felhúzom a hordkocsira, és az ágy felé tolom. Mikor nagyjából felül, oldalára telepszek. - Tente-tente, mosdás-alvás, dolgom van.

Rám se néz, lábfejének ügyes biccentésével pillant ki a függönyözött ablakon, lábát akaratlanul is csábító pózba helyezve. Adja magát, hogy végigsimítsak rajta, de másféle élvezet vár.

Islene csodálkozva hőköl hátra, amikor a súlyos függöny aláereszkedik, majd lámpát gyújtok, az anyag az erős széllökései gyengén reagál.

Ahogy felette állok, hirtelen nem tudom eldönteni, közöljem-e vele, merre tovább. Amellett döntök, hogy megosztom vele, legkésőbb holnap reggel úgyis kierőszakolná belőlem a választ.

- Felszedünk egy fényértőt – mondom neki elfojtott hangon, hogy senki se halljon.

Ugyanúgy megrendül a gondolatra, mint én magam. Na, igen, értőt találni ma már csak a legnemesebb udvarokban lehet, ott is egyre több az ügyetlen, képzetlen, a régmúlt nagykutyáit felkutatni borzasztó nehéz. Még most sem értem, hogy juthattam egyikük nyomára.

- Gyere – szólítom, amikor látom, hogy belemerül gondolataiba.

Óvatos mozgással, enyhe ingadozással érkezik a térdelőszékre, úgy helyezi rá magát, mintha egy másodpercre se szállt volna le róla utolsó csókváltásunk óta. Kissé hátrébb húzom hátsóját, hogy kellemesebben elférjen, mire rákönyököl a mellvédre, és egy ironikus megjegyzéssel engedi, hogy felsőtestét lecsupaszítsam. Miután a hideg fémkardot elhelyeztem tőlünk távol, meleg bőrének érintése csak úgy serkent, illata részegítő. Ha más tervem lenne vele, akkor se tudnám megállni, hogy hüvelyk- és mutatóujjamra mézet vegyek, és kenegetni kezdjem vele hátát.

Egy ideig gyanútlan, majd felpattannak szemei, égni kezd mindene. Szembefordul velem, és míg hasát maszatolom a mézet, kiabálni kezd.

- Ne! Oldozz el!

- Meg kell értened, területünkre képességed birtokában még az engedélyemmel se léphetsz – próbálom rávenni, hogy maradjon nyugton. Tovább vergődik.

- Ennyit érne a királyuk szava? – nyög fel.

- Nyughass, egyetlen – nyomom le, mielőtt mindenét összemézezném. – Hamarosan mindent megértesz.

- Miért kétkedek mégis?

- Nemsokára megkapod a szolgáidat, addig is túlesünk ezen. – Mikor újra mocorogni kezd, keményebben fogom. – Ne kelljen katonákért küldetnem.

Pont olyan izgága, mint gyerekkorunkban. Most se hat rá se a szép szó, se a fenyegetés, de utóbbit én sem váltom be, egyik kezemmel erősen fogva folytatom legyengítését.

- Utálom! – csattog.

- Rájöttem – kenem be hátának alsó harmadát, és miután bemasszíroztam a méz egy részét bőrébe, készen is vagyok. Még végigsimítok fedetlen bőrén, majd  beborítom az egészet a kikészített fehér szövettel.

A hordkocsi zavartalanul billeg tovább egy pár hónapos elefánt sebességével, jó kondiban lévő embereim könnyedén felszállnak rá. Nem húzzák szét a függönyt, amíg nem adok rá engedélyt, kívülről jelt adva türelmesen várnak, amíg lazítok Islene kötelein és testének minden részét befedem. Amint ezzel megvagyok, rugkapálózó kedvesemet az ágy végébe ültetem, és mellette állva fogadom a betérőket.

Két férfi és két nő jelenik meg, mindannyian idősebbek nálunk két-három évvel. Mind szőke kontyot visel, mint általában a király személyes megbízottjai. Sötétzöld ruhát rejt a fekete palást, amit  a hideg ellen viselnek. Levetik palástjukat, és behúzzák maguk után a függönyt, hogy ne zavarhassanak minket.

Szótlanul hajolnak meg előttem, majd Islene felé fordulnak.

- Királynőnk.

- Mi ez? – értetlenkedik Islene. – Nem vagyok a királynőtök.

- Az a pár hét már mit se számít, meg van előlegezve neked a poszt – simítom meg haját, mire összerezzen, és elrántja fejét. – Ők fognak figyelni rád. Bough az egyik legjobb íjászom, a biztonságodért felelős – mutattam be neki a marcona férfit, aki elsőre inkább tűnt volna közelharcosnak -, Sergo, a vitéz a háttérből figyel téged és kíséretedet – intek egy szikár, vézna férfi felé, akinek mosolyát alig rejti körszakálla - Manna a tolmácsod, megismerteti veled a királyság szokásrendjét és nyelvjárásait – következik a szépséges északi lány, aki több nyelven beszél, mint én magam, végül egy kövérkés, piszkos körmű nő, birodalmam egyik legnagyobb kincse -, Ethnie a kémed, aki jelent ötötöknek az árulókról.

- Nálunk nem voltak árulók – mondja Islene, mielőtt feldolgozta volna, hogy ki kicsoda, gondolom olyannyira nem érdekli. Szeme azért villog.

- Hamar beleszokik, felség – mondja zizegős hangon Sergo.

- Azzal követtek el árulást, ha így szólítotok.

- Amíg nem felségedet áruljuk el ezzel, bátran tesszük – mondja Manna.

- Menjetek el – fordítja el tőlük is fejét.

- Ahogy kívánja, felség – túráztatja Bough, de amikor intek, meghajolnak felénk, és már mennek is.

Hosszabbra terveztem a megbeszélést, de mivel kevés agressziókezelőn volt alkalmunk tesztelni a himalájai só hatását, meg kell elégednem azzal, hogy Islene tényleg fáradt. Amikor elfekszik az ágyon, beborítom egy ráadás takaróval, és az asztalhoz ülök, hogy átnézzek pár dokumentumot. Magamon érzem szemeit.

- Nem foglak felségnek szólítani – mondja.

- Nem is kértelek rá – húzom elő a papírokat.

- Hülye méz… - motyogja, és a párnára hajtja fejét.

Islene

Utálatos őnagysága már csak azért is megtart, mielőtt kiverném a kezéből a mézes bödönt. Miért is hittem, hogy jót akar, amikor minden tette mögött fondorlat lakozik? És miért nem bírok vele? Ahelyett, hogy tánccal mulattam volna az időt, inkább kellett volna önvédelmet tanulnom, akkor most nem lennék bajban. Legalábbis nem ekkorában – igaz, akkor se tudnék mit kezdeni a hordkocsik körül posztolókkal, de jobban érezném magam. Nem úgy, mint most, az ágyra nyomva.

- Meg kell értened, területünkre még az engedélyemmel se léphetsz – magyarázza bizonyítványát.

- Ennyit érne a királyuk szava? – dühítem, hátha kicsúszok kezéből. Sajnos a só lassan használ, de nem csak képességem párolog el, vele együtt erőm egy része.

- Nyughass, egyetlen – szorít erősebben, mint kéne. – Hamarosan mindent megértesz.

Azt hiszi, fogalmam sincs semmiről, de az a helyzet, hogy már azelőtt értettem mindent, mielőtt elhozott volna lovagvárból. Hogy az országom elárult, hogy egyikük se tette volna meg, ha nem egy Nirradhoz hasonló nagyhatalom kényszeríti.

- Miért kétkedek mégis? – engedem szabadjára haragom.

- Nemsokára megkapod a szolgáidat, addig is túlesünk ezen. – ígéri. - Ne kelljen katonákért küldetnem.

Szolgák? Nem remélhetem, hogy hűek lesznek hozzám, és segítenek nekem, mégis újjátámad bennem a remény. Ha egyszer az életben megmutathatnám nekik, mit tudok… igen ám, de erre semmi esély. Még mindig semleges területen vagyunk, és van egy olyan érzésem, hogy a sós mézmasszázs rendszeres napirendi pontjává fog válni. Hogy gyűlölöm.

- Utálom! – kiáltok fel minden feszültségemet kiadva.

És tényleg. Utálom, hogy itt kell lennem, hogy népem lányai be vannak zárva, királyunk annak ajándékozza őket, akinek akarja, az értőket begyűjtik, a seregeket kölcsönveszik, a tudósok idegen helyekhez csatlakoznak. Már semmi se olyan, mint régen.

- Rájöttem – mondja a vártnál higgadtabban. Most vagy az nyugtatja le, hogy engem simogathat, vagy tesz rá, hogy min idegelem ki magam. Az ő helyében utóbbit tenném.

A mézmasszázs hirtelen fejeződik be, Nirrad lekapja rólam kezeit, és undok, mézes bőrömet anyaggal fedi be, ami máris ragadóssá válik, attól tartok, fájdalmas lesz a tőle való megválás. Ő ezzel mit se törődik, erősen meghúzza két helyen az anyagot, hogy ne ráncolódjon, még egyszer végigsimít hátamon, majd hasam közepén, karjaimat úgy rendezi, hogy ne nyomódjanak testemhez, és átvisz az ágyra. Egyensúlyomat vesztve rúgok a levegőbe, mire leültet, és mint egy katona, úgy áll meg mellettem.

Legszívesebben hátravágódnék, de valakik jönnek.

A látogatók nem tűnnek katonáknak, inkább tanácsadóknak. Egyikük sem túl kedves, tárgyilagosan pillantanak felénk. Minden függönyt behúznak úgy, hogy azok kétszeresen is útját állják a levegőnek, majd a hosszúra nyúlt fényben közelebb jönnek. Arányos testfelépítés, túldíszített ruhák, hallgatás, ez az, amit nagyra becsülnek.

Meghajtják magukat Nirrad felé, azután én következek.

- Királynőnk – mondják egyszerre, de úgy, mintha helyben fel akarnának koncolni, ha nem engedelmeskednék Nirradnak.

- Mi ez? – szűkül össze szemem, nem vagyok a hazugságok híve. – Nem vagyok a királynőtök.

- Az a pár hét már mit se számít, meg van előlegezve neked a poszt – szórakozik velem Nirrad. Kénytelen vagyok annyiban hagyni szavait, de érintése elől elhajlok. Legalább már nem szédülök. – Ők fognak figyelni rád.

Sorban bemutat egy cserzett arcú, kézfején hámló bőrű idősebb férfit, az íjászt, egy vitézt, aki szerencsére messze marad tőlem, ha jó leszek és két nőt. Egyikük, a fiatalabb még szimpatikus is lenne, ha nem tűnne túl okosnak, a másikat, a kémet előbb nézném konyhai kisegítőnek, mint bárki mást.

- Nálunk nem voltak árulók – nézek vadul szemükbe.

- Hamar beleszokik, felség – szólít meg imígy a vitéz.

Értem, hogy a király sok mindent megtehet közeli szolgáival együtt, de túlzás címeket adogatniuk, mielőtt a nép jóvá nem hagyta. Ezt meg is említem nekik.

- Azzal követtek el árulást, ha így szólítotok.

- Amíg nem felségedet áruljuk el ezzel, bátran tesszük – adja elő magát a szimpatikus lány, aki már nem is olyan szimpatikus. Elegem lesz belőlük.

- Menjetek el.

- Ahogy kívánja, felség – ragaszkodik a másik férfi a megszólításhoz, de legalább ők négyen veszik a fáradtságot, és magamra hagynak. Nem úgy, mint Nirrad, pedig neki is szól a távozásra felszólítás. Mellettem marad, és miután majdnem megfojt egy meleg takaróval, buzgó ifjú uralkodó képét veszi fel.

- Nem foglak felségnek szólítani.

- Nem is kértelek rá.

- Hülye méz… - fordulok el kezeimet fejmagasságba emelve, majd lehunyom szemem, hogy tovább dúljak-fúljak. Fogalmam sincs, hogy lehet, de elalszok.

*

Éhgyomorra ébredek, és ahogy körülnézek, sehol ennivaló, még innivaló se, amivel ideiglenesen megelégedhetnék. Továbbra is a kényelmetlenül szűkké váló hordkocsi rabja vagyok, bár a vastag függönyöket középen negyven-negyven centire elhúzták, hogy valami kis hajnali fény szabaduljon be. A semleges területen nem kell tartani támadótól, a függönyön túl mégis észreveszem az őröket.

Akiket ennél is nehezebben hagyhatnék figyelmen kívül, fehér, könnyű női egyenruhába öltözött, hosszú hajukat lófarokba felcsatolt lányok, hatan vannak. Ketten végtelennek tűnő ruhát vesznek elő a kézi ládából, amit elalvásom után hozhattak be, és a térdeplőszék mellé tettek. Egyikük súlyos ékszert terít az ágy érintetlenül maradt tenyérnyi helyére, egy másik a függönyt igazgatja, hogy redőin megtörjön a fény, még kettő némán, semmibe meredő szemmel álldogál a két kijárat előtt, alakjukat körülfogja a fény.

- Mit akartok tőlem? – kérdezem tőlük gorombán.

- Felség – szólal meg, aki a ruha nyakát fogja. – Az öltöztetői vagyunk.

- Aha. De én már megkaptam a szolgáimat, szóval akár el is mehettek.

- Rosszul tudja, felség – lép be varázsütésre a tegnapi nő, aki elvileg beavat, milyen szokások dívnak Nirrad királyságában. – Mi fogjuk össze a felvigyázókat, de éppúgy van saját vadásza, szakácsa, előkóstolója, méhésze, solymásza-

- Egy pillanat, ha van saját szakácsom, vadászom meg mit tudom én, mim, miért nem kapok valami ennivalót? Halat kérek – mondom felülve az ágyban.

- Őfelsége koplalást írt elő.

- Igazán? Őfelsége nem orvos, fogalma sincs róla, mire van szükségem!

Ahogy vitába szállok vele, az öltöztetők igyekeznek úgy tenni, mintha mit se hallanának, tovább gondozzák a színes ruhatárt és felfrissítik a kocsit.

- Őfelsége ismeri hagyományainkat, királynőm. Az új asszonynak három napig léböjtöt kell tartania, mielőtt beléphet a birodalomba. A negyedik napon érkezünk a terv szerint hazánkba, így gond nélkül velünk tarthat.

- Megtisztelve érzem magam – eresztem meg a cinikus megjegyzést.

- Lehet is, felség. Ezeket a ruhákat a birodalom asszonyai bocsátották rendelkezésére, hogy így járuljanak hozzá kelengyéjéhez. – Közbe akarok szólni, hogy vannak ruháim, nem is akármilyenek, de tovább beszél. – Saját ruháit édesanyja városa rászorulóinak adta. Háromszázezer asszonyunk kárpótolta felségedet ezért.

Felülök az ágyon. Ez nem lehet igaz.

- Háromszázezer ruhám van?

- Volt számos, amely olyan rossz minőségű anyagból készült, hogy nem tarthattuk meg, ezek felséged nászajándékai az országnak. – Jópofa királyság, kegyként osztja, amit az imént beszedett. - Felséged ruhatárába négyszázhuszonegy hétköznapi viseletre szánt ruha került, ötvenhárom alkalmi, négy nagyesélyi, ehhez jön az a kétszáz alkalmi, amit királyunk külön felséged számára rendelt a világ minden tájáról. Ezeket nem tudom megmutatni, külön utaztatjuk őket a kastélyba, viszont ez is a király ajándékai közül való – mutat a két lány kezében lévő ruhára.

A vörös-arány, palástos, kapucnis ruha pontosan olyan, amihez illene az aranyba keretezett rubinszemekből alkotott nyakék. Hosszú ujjai, és a fűzőből kilógó vörös szalag szinte a földet súrolják.

- A lé böjtnek megvan a maga előnye, felség – mosolyodik el finoman tudorom. – Ezalatt a három nap alatt még hordhat vörös ruhát kifejezve a leánykor vadságát.

- Jobb szeretném összetépni így kifejezve vadságomat – tolom el az egyik lány kezét, aki a nyakéket mutatná meg. – Ti hogyhogy nem ilyen ruhát hordotok?

A kérdezett neheztelően néz rám.

- Egyedül a királynőé és az anyakirálynéé a megtiszteltetés, hogy ilyen kelméket viseljen.

- Anyámról akkor tényleg letépitek?

- A királynő édesanyja éppúgy anyakirályné.

- Apám meg király? Remek, miénk a királyság!

Csak int a többi lánynak, hogy lássanak hozzá felöltöztetésemhez. Persze, koszorúzzanak is meg. Mereven nézek rájuk.

- Nirrad merre van? – kérdezem az elfelejtett nevű nőt kifelé indultában.

- A lőtéren.

- Megyünk, hogy lehetne a lőtéren?

- Gyors lovaink vannak, amivel nálunk hamarabb odaérnek – mondja, és kihallom hangjából, jobb szeretne velük lenni, mint engem pátyolgatni. Hát még én. - Amint odaérünk, megtekintheti, ha kívánja.

- Pihenőt tartunk? Nahát – mosolyodok el. Azt hittem, ezek sose pihennek.

- Be kell szerezni felségednek a léböjt kellékeit.

Máris alábbhagy jókedvem. Ezek komolyan gondolják, hogy kiéheztetnek. Ez meg a só együtt elég ahhoz, hogy tényleg legyengüljek, mikorra odaérünk a királysághoz. Talán még azt is hagynám, hogy a nyakamba akasszák az aranyozott rubinokat. Nem, ezt nem fogom. Megalkuvást tettetek, de alig várom, hogy odaérjünk.

►Következő