Nirrad

- Jelenleg gyűlöl – tudatom Islene szüleivel, amit valószínűleg mindannyian tudunk. Hogy Islene, ha tudna, azonnal szabadulna. – Ez tovább fog fokozódni, ha a léböjtről és más szokásokról tudomást szerez. Arra kérem önöket, segítsenek neki, hogy könnyebb legyen az átrázódás.

- Nem értem, mire fel kellene ezt tennünk, Nirrad – felel kedvesen, de határozottan az anyja. – Így is elvettétek tőlünk, amit akartatok, ezután is így lesz.

- Jót akarok neki, ha ezt nem is érti még – kulcsolom össze kezeimet hátul.

- Egy harcos királyság uralkodója vagy, mindenki tudja, hogy következő lépésed a mi birodalmunk lerohanása. A mostaniak után még azt is mondom, tedd meg, a mieink számára nincs több remény, de az, hogy készülsz a többi királyság lerohanására, több, mint merész még tőletek is.

- Kérem, üljenek le – kínálom őket sokadjára hellyel. Ezúttal elfogadják, ha nem is önmaguktól, csupán engedelmeskednek. – Kiterjedt kutatásaink segítettek rájönni, képességeinket hogyan használhatjuk fel. Amíg az ellenség ezt meg nem tudja, együtt erősebbek vagyunk.

- Úgy hallottam, egy fényértőt is hoztál a táborba. Mit akarsz vele? – szegezi nekem Islene apja a kérdést.

- A fényerősség és a hangfrekvencia közötti összefüggések tanulmányozásához van szükség rá – árulom el kutatómunkám körvonalait.

- Tehát nem rendeltetésszerűen akarod használni – mondja gondterhelten az asszony. – A függőséggel mi lesz?

- Gyerekcipőben jár a kutatás, de nem is holnap akarok síkra szállni a hódítás mezején – mosolyodok el. – Egyelőre a királynőmet akarom.

- Még csak tizennyolc éves, de rátermett társad lesz – felel apja.

- Ha az előtte állók ki nem csorbítják jellemét – csettintek a pohárnoknak italért. A sátor alacsony tetejébe üti fejét, ahogy meghajlás után felegyenesedik, de meg se nyikkan, borért megy.

Míg a pohárnok tölt nekünk a borból, hallgatunk. Megízlelném az első kortyot, amikor a kíséret alvezére lép a sátorba bejelentés nélkül. Islene szülei nem pillanatnak fel. Felső testemmel felé fordulok.

- Alvezér?

- Két percen belül kezdetét veszi a lőgyakorlat második fele, felség – jelenti ő.

- Nagyszerű hír, máris megyek – bólintok felé. Kortyolok kettőt a borból, majd leteszem serlegem, és vendégeimhez fordulok. – Kérem, menjenek arra, amerre tetszik, amíg kötelességemet teljesítem. Islene fél órán belül megérkezik.

Biccentenek, inkább ösztönből, mint igaz érzésekből, de nekem ennyi is elég. Felállok, és otthagyom őket, hogy a lőtéren számba vehessem erőinket. Az íjászok, számszeríjasok, lándzsások, kopjások elkülönült részen gyakorolnak, míg a csapolók egyébként is félig elszáradt növényeken demonstrálják erőiket. Kíséretemből mindössze húsz ember csapoló, a többi hagyományos fegyvernemben harcol, de így is erősebbek vagyunk, mint hússzor ennyi haderő. Elégedetten nézek végig cifra ruhába öltözött embereimen, akik szünet nélkül lődöznek, hogy az öt perc minden másodpercét kihasználják, amíg részükön egyedül övék a pálya. Elszántságuk az utóbbi két órában nem csökkent, a negyedórás pihenő jót tett nekik, tökéletes egyensúlyban vannak az elvárásokkal.

Legtöbbször használt ujjam, a mutató bizseregni kezd, de nem csatlakozhatok hozzájuk, a szerződés szerint semleges területen magas rangúak nem ereszthetik szabadjára erejüket, az olykor túl pusztító lenne. Nem mintha Islene hallgatna a rendeletre, de nekem ezt kell tennem, nem hiányzik, hogy már szövetséges erőkkel kerüljek ismét összetűzetésbe.

A következő fél órában végigjárom az egész lőteret, minden katona mögött megállok egy pár másodpercre, hogy ellenőrizzem technikájukat, egyik-másik láttán intek a gyakorlatvezetőnek, hogy fogja keményebb munkára vagy eresszen a száron. Amint megvagyok vele, Sergo már érkezik is.

- Felség – lép mellém fejhajtás és minden egyéb nélkül. Hogyha folyton hajolgatnának, a nap nagy részében nem látnám az arcukat, márpedig szeretek a szemükbe nézni. – A királynő megérkezett.

- Éppen az élősakk helyszínén mulat – húzza száját óvatos mosolyra. Képzelem, Islene mennyire kedveli ezen sportágat. Díszes ruhába öltözött emberek észjátéka éles fegyverekkel. – Felajánlottuk volna őfelségének, hogy maga válasszon az italok közül, ha felséged nem tiltja olyan elszántan.

Nem ismerik még, fogalmuk sincs, milyen rosszul viselné, ha úgy tennének, mintha nagy lehetőségek állnának előtte innivalók terén, miközben éhezik.

- Vezess hozzá! – utasítom nem bírva a számra kérezkedő mosollyal.

Elfog a kellem, amikor beérek a derékig érő fonálsövénnyel elkerített, sátorlappal fedett dobogóra, ahonnan nézi az élősakkot. Csodálatosan szép arany-vörös ruhát és cipőt visel, sötét haja kibontva, frufruja gondosan három ágba rendezve, két karját a karfákon nyugtatja, ahogy az uralkodók, egyedül az, hogy ökölbe szorította, nem illik a képbe. A hatalmas faragott székben szinte eltörpül, mégis fenségesnek látszik, ahogy a lábaihoz kuporodó két fagepárd farkasszemet néz bárkivel, aki rá mer tekinteni. Mégis köhögés rázza.

Heves ritmust verő szívvel lépek be a fonálkerítés kihagyott zugán, hogy az öt lépcsőn felsétálva mellette teremjek. Manna és a vele lévő négy lány, akik eddig innivalóval kínálták, arrébb húzódnak. Nem törődöm velük, azonnal hozzá hajolok. Máris rosszul van a koplalástól, mikor azt hittem, legalább holnapig olyan csípős marad, mint volt.

- Tudom, hogy rossz – fogom meg bal kezét. Meglepi, hogy itt lát, köhög még egy párat, majd másik kezét görcsösebben szorítja össze. Azt is megfogom, és simogatni kezdem, hogy engedje el magát. – Csak ezt a három napot bírd ki.

Ahogy simogatom, érzem, hogy kis kezei izzadnak. Majd a jobból egy fél pogácsa hull le ölébe.

A hitetlenkedés nem engedi, hogy szót találjak. Elkomorodva nyúl a pogácsáért, szájába tömi. Elképedve csodálom merészségét és rosszasságát.

- Újra kell kezdened – mondom kegyelmet nem ismerően.

- Nem fogom – makacskodik.

- Manna – nézek át az egyetlen emberre, aki Islene-nal szemben a sarkára tud állni. – Tegyél róla, hogy a királynő ne jusson élelemhez, ha kell, aludj nála a szolgálólányokkal.

- Igen, királyom – feleli, majd átpillant Islene-ra, aki egyelőre jól elvan a pogácsával, úgy gondolja, úgyis szerez ételt. Újra megfogom a kezét.

- Figyelj rám, három nap nem olyan sok.

- Komolyan? Akkor böjtölj te! – mondja morogva, mint egy tigris.

- Ha akarod.

- Teljesen mindegy, úgyse ellenőrizhetlek – kapja el tekintetét, és egy pepitába öltözött bástyát kezd nézni.

- Az én szavam a tiéddel ellenben szent. Ne aggódj, egyszer a tiéd is az lesz – nyomok  puszit jobb kezére, majd felkelek. – Most mennem kell, de vacsora után benézek hozzád, légy levetkőzve.

- Mi mással is búcsúzhatnál? – néz fel rám undorral. – Figyelmeztetlek, ha nem adsz kaját, az öltöztetőket fogom felfalni!

- Próbálkozz csak – cirógatom meg állát. Állja.

- Erősebb vagyok, mint hinnéd. Erősebb, mint bárki.

- Amint az udvar biztonságában vagyunk, bemutathatod, mit tudsz, ezt ígérhetem – időzik el mutatóujjam orrán. Most egészen más miatt bizsereg. Megsimítom száját, majd hátat fordítok neki, és ahol jöttem, lemegyek.

Már majdnem befordulok, amikor utánam kiált. Többen is felénk néznek, de azonnal elfordulok, ahogy visszasétálok. Nem sokakért jönnék vissza, akár szalajtanak értem, akár nem, ha egyszer másfelé indulok, de ha ő hív, jobb jönnöm, minthogy utánam szóljon ki tudja, mit. Sose lehet tudni, mi jár a kobakjában.

- Miért akarsz elvenni? – kérdezi hangosan, hogy egész udvartartása hallja. – Gyermeket kell adnom neked, nem mást.

- Elveszlek, mert a király nem tarthat szeretőt – pillantok fel rá a legalsó lépcsőfokról.

- Félreérted – mosolyodik el. – Ez egy szerződés, nem más. Abból pedig annyid lehet, amennyit csak akarsz. A gyermek fogantatása különben sem jár huzamos munkával – fordul gúnyosba hangja a végére.

A szemébe nézek, úgy felelek.

- A királynőm leszel.

Másodjára nem hív vissza.

Islene

Ahogy megérkezünk, megcsap a frissen sült étkek illata. Megszédülök, de már mennék is abba az irányba, amikor öltöztetőim helyébe lépő szolgálólányaim visszafognak mondva, az ételeket a vacsorára készítik ily módon elő, hogy magunkkal vihessük az esti megállóba, különben sem ehetek belőlük a böjt miatt. Azért még ott kell lennem. A kínzás jó módja, de rajtam nem fog ki. Észrevétlenül megszorítom egyikük kezét.

- Hozz ételt – parancsolok rá alig mozgó szájjal.

- Nem tudok, felség – nyöszörgi szánalmasan, de arra figyel, senki észre ne vegye.

- Hamarosan tényleg királynő leszek, biztos, hogy ellent akarsz mondani? – választom a zsarolás módját. Elsápad, de látom rajta, az, hogy nem megszeppent leányra kell vigyáznia, meggyőzi, hogy megteszem, amit ígérek, ezért amikor eresztem, az ételek felé suhan, és tudom, nemsokára visszatér hozzám.

Addig is kénytelen vagyok húsz méteres távon kinyújtózkodni, utána leültetnek egy trónra. Ha most így bánnak velem, fogalmam sincs, mi lesz, hogyha Nirrad teherbe ejt.

- Királynőm, az italok készen állnak – veszi a bátorságot tudorom, hogy megmutassa nekem a tizenöt korsó italt, ami a dobogó bal szélén áll. – Kökénylé, mézbor, máktej, faeperlé, forrásvíz…

Még mondaná tovább, de megállítom.

- Tejet kérek. – Úgy okoskodom, ha kapok enni meg tejet, kihúzom vacsoráig.

Kézhez kapom a serlegbe tejemet, és míg a kissé savanyú nedűt iszogatom, visszaér szolgálólányom. Ahogy lerogy lábamhoz, és észrevétlenül kezembe ad egy kerek valamit, úgy döntök, ő lesz a kémem, aki másik kémem után néz, ha olyan adódik. Így nem is lesz olyan rossz.

A kezem pogácsát rejt, óvatosan, oda se nézve harapdálok belőle, miközben úgy teszek, mint akinek viszket a szeme… majd a szája… és végül az orra. Amúgy se néznek rám, még közelembe telepedett kísérőim se, a függönyök mögött kibontakozó élősakkot figyelik, mintha azon múlna életük. Akárhogy is, unatkozok.

A pogácsa hirtelen cigányútra megy, felköhögök. Szorosan összezárom öklömet, hogy észre ne vegyék a baj okozóját, majd gyengeséget színlelek, és intek, hogy semmi bajom. A falat mégse akar normális helyre térni, ezért újra köhögnöm kell. A harmadikat majdnem visszafojtom, amikor észreveszem Nirradot felszaladni hozzám. Palástja lobog utána, ahogy jön, erős lábakkal lépeget fel, hogy mellett teremjen.

- Tudom, hogy rossz – veszi két kezébe kezem, majd a pogácsát rejtőt is magához veszi. – Csak ezt a három napot bírd ki.

Csak ezt a három percet akarom, de nem megy, ahogy végre lenyelhetem a falatot, a pogácsa kicsusszan kezemből. Mielőtt Nirrad elvehetné a szolgálólány fáradozását, én kapom be. Elkerekedett szemmel néz rám, ilyet nyilván nem várt. Tudom, hogy meg fog büntetni, de már csak azért is rágok, rágok, mielőtt kiköpetné velem. Az éhség nagy úr, és én most éhes voltam.

- Újra kell kezdened – szólal meg halkan.

- Nem fogom – mondom egyszerűen.

- Manna – szólítja meg felvigyázómat. Á, tényleg ez a neve. – Tegyél róla, hogy a királynő ne jusson élelemhez, ha kell, aludj nála a szolgálólányokkal.

A fenébe ezzel a királynősdivel, ki hallott már olyat, hogy éhezzek, mikor rogyásig meg fognak pakolni étellel hordkocsikat?

- Igen, királyom – válaszol engedelmesen Manna, aki még nem tudja, hogy embert próbáló feladat előtt áll.

Nirrad már megint a kezemet fogdossa.

- Figyelj rám, három nap nem olyan sok. - Ugye, milyen jópofa? Csakhogy én már az első napon majdnem túl vagyok, és tudom, milyen égető tud lenni az üres gyomor.

- Komolyan? Akkor böjtölj te! – kiáltok rá arrogánsan. Máshogy fogadja, mint vártam.

- Ha akarod.

Mindegy, nem tudnám számon tartani, betartja-e. Elfordulok.

- Teljesen mindegy, úgyse ellenőrizhetlek.

- Az én szavam a tiéddel ellenben szent. Ne aggódj, egyszer a tiéd is az lesz – szemtelenkedik azzal, hogy egyszer majd másnak én is megtilthatom az étkezést, majd futó kézcsókkal ellensúlyozza. – Most mennem kell, de vacsora után benézek hozzád, légy levetkőzve.

Levetkőzve. Ez nem igaz.

- Mi mással is búcsúzhatnál? Figyelmeztetlek, ha nem adsz kaját, az öltöztetőket fogom felfalni! – fenyegetem meg halál komolyan. Nem veszi észre magát. Nem úgy a jelen lévő szolgálók, akik különösen örülnek, hogy nem őket említettem.

- Próbálkozz csak – érinti meg állam, majd rajta tartja mutatóujját, mint egy rossz kutya lennék.

- Erősebb vagyok, mint hinnéd. Erősebb, mint bárki – suttogom elárulva magam. Még jó, hogy nem ismer, Fogalma sincs, mire vagyok képes. Mint ahogy, őszintén szólva, én se tudok az ő erejéről.

- Amint az udvar biztonságában vagyunk, bemutathatod, mit tudsz, ezt ígérhetem – csúszik le ujja orromról számra.

Csak így ott hagy, tudva, úgyis feltartóztatnának, ha utána akarnék menni. Ezért is használom hangom. Magam is meglepődök, amikor visszajön.

- Miért akarsz elvenni? – kérdezem, amikor megáll a lépcső alján, mint aki ennyire tart érdemesnek. – Gyermeket kell adnom neked, nem mást.

Ezt már korábban sem értettem. Vonzódik hozzám, azt értem, de hogy királynő?

- Elveszlek, mert a király nem tarthat szeretőt – válaszol summásan. Higgyem is el.

- Félreérted. Ez egy szerződés, nem más. Abból pedig annyid lehet, amennyit csak akarsz. A gyermek fogantatása különben sem jár huzamos munkával.

Nirrad keményen állja pillantásomat. A pogácsa utóíze megsavanyodik számban.

- A királynőm leszel – mondja végül, és újfent csak a hátát látom.

Megnedvesítem ajkam, de semmit nem mondok. Manna hozzám fordul.

- Kökénylevet, mézbort, máktejet, faeperlét, forrásvizet, szederlevet, bodzanedvet, áfonya-mustot, meggylevet, homoktövisszörpöt, vadkörte nedűt, somlevet, borókavizet vagy búzafűlevet adhatok, felség?

*

A vacsora hamarabb eljön, mint gondoltam. Nirrad meg később, hiába szolgálják fel a mindenféle finom ételt, amiből én egy falatot se ehetek – helyette csak búzafűlevet kapok, mert anyám rájött, hogy eddig kizárólag máktejet ittam -, szüleimmel vagyok elfoglalva. Azt próbálják bebeszélni nekem, hogy Nirrad királynőjének lenni jóval több, mint amit elvárhatunk a szerződéstől, és óriási szerencsém van, hogy ilyen megtiszteltetés ér. Világos, hogy nem gondolják komolyan.

Sikerül megfejtenem Manna segítségével, hogy a vacsora első háromnegyed órája amolyan előkészület, amikor a jelenlevők szemrevételeznek engem. Az, hogy Nirrad apja ül asztalfőmre, anyja egyik oldalamra, míg apám a másik végére, a szokás egy másik része. Az utolsó elem a legkülönösebb, anyámnak át kell adnia Nirradnak apám kardját, hogy azzal ő legyőzze azt a harcost, akit én választok ki.

- Felség – szólal meg a magasított székem mögül ki se látszó Manna, mikor anyám leül másik oldalamra. – Válasszon harcost!

Körbenézek. Többen is előrelépnék, és fejüket leszegve várják döntésemet, de akad egy-kettő, aki kihívó pillantást küld felém vagy Nirrad irányába. Nem akarok túl nagy embert választani neki, akkor se, ha szabadulni óhajtok tőle, végül egy testes, de tisztességesnek tűnő férfit jelölök ki Mannán keresztül.

Nirrad éppúgy meghajol felém, mint a kiválasztott férfi, majd kardjukat emelve jelre se várva egymásnak rontanak. Az üvöltözéstől összerezzenek, a mi néma harcosaink után különös figyelni párharcukat, de ügyesek, csak akkor ordítottak, ha támadnak, sérülés esetén meg se nyikkannak. Utóbbit három ízben figyelhetem meg, egyszer Nirradot sebesíteti meg a kard a vállán, másszor az idegent apám pengéje a combján, majd a karján. A párbaj akkor ül el, amikor az idegen hirtelen meghajol Nirrad felé.

- Most jött el a kegyelem vagy a bosszú pillanata – súgja Nirrad anyja. Nirrad felnéz rám, mintha tőlem várná a döntést. És valóban. – Hatalmi harcoknál mindig ki fogja kérni a véleményedet.

- Kegyelmet – választok halkan, miután erőnek erejével fogom vissza vérszomjas énem. Annyira akarom, hogy az ellenség fogyatkozzon.

- Hangosabban, felség – tanácsolja Manna.

- Kegyelmet – ismételtem hangosan.

- Ez nem jelent biztosítékot – magyarázza Manna. – A király dönthet úgy, hogy figyelmen kívül hagyja királynője kívánságát.

Mintha csak miattam találták volna ki. Azonban nem hagyja, Nirrad leengedi a kardot, és kezet nyújt a sérült katonának. Az meghajol előtte, majd előttem, azután eltűnik a többiek között, remélem, hogy a sebeit kötöztette be. Hátrafordulok Mannához, hogy nézzen már utána, mert lehet, hogy ellenséges katona, de akkor is az én lelkemen szárad sérülése, így későn veszem észre, hogy Nirrad feljön hozzánk. Mellettem áll, mikor előrepillantok. Szüleink elfordulnak, míg lehajol, és megcsókol. Hamar szétválunk.

A hormonok megzavarják józan eszem.

- Igazából ügyes voltál – suttogom a tömeg felé tekintve.

- Igazából te is – utal a léböjtre, majd megkerüli az asztalt, és velem szemben foglal helyet.

- Ételt – szól ki Nirrad, mire elkezdődik a vacsora.

Asztalunk rogyásig tele van különféle húsos-zöldséges saslikokkal hosszú nyárson, minden mellé kukorica prószát kínálnak, a szülők füstölt csülkös sárgaborsó levessel oltják szomjukat, egyszersmind éhségüket. Nirrad elé egy egész tálnyi húst tolnak minden egyéb nélkül, szószban ázva, de ő nem nyúl az ételhez, csak egy kis bort iszik. Engem néz.

Amikor rátámadtam, hogy ha én nem eszek, ő se egyen, nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarba ejtő lesz, ha betartja ítéletét. Márpedig a pavilonban mindenki tudja, hogy miattam nem eszik. Innivalómon tartom szemem.

- Holnap megérkezünk a fényértő városába – kezdeményez beszélgetést. – Anyám, néhány őrrel elmehetnének a kőkertbe.

- Kőkert? – kérdez rá anyám.

- A hegyoldalba épített kertről van szó – magyarázza Nirrad anyja mindannyiunknak. – Különleges virágok élnek egy egészen nagy területen.

Virágok? Ahol vannak, ott talán gyümölcs is terem. Hm.

- Szívesen megnézném – pillantok fel.

- Megértem, de nem lehet – néz szemembe Nirrad. – Velem kell tartanod.

A kell ott lebeg a levegőben, ráadásul fogalmam sincs, miért kellene vele lennem.

- A sebem – mosolyodik el lassan.

- Addig senki el nem látja? – furcsállom.

- Félreérted, a hagyomány része a sebellátás, amit akkor is el kellene végezni, ha egy karcolás se lenne rajtam – adja értésemre.

- Mit kell tennem?

Senki se válaszol, ez alkalommal Nirrad se, de rajtam tartják tekintetüket. Értetlenül nézek hol erre, hol arra. Manna végre odahajol hozzám.

- Ajkaddal illetni sebét, felség – leheli úgy, hogy senki meg ne hallja.

Egy kis fintor nem sok, annyit se engedek ki.

- Csak, hogy tudjam, lesz más is? – kérdezem Nirradot. Felnevet.

- A böjt harmadik napjának estéjén ceremónikus vacsora.

- Végre valami értelmes.

- Jó lesz – mosolyog még mindig. Már majdnem én is, de aztán megtörik a pillanat, és Nirrad odahívja maga köré két vezérét és két alvezérét, akiknek jelenlétében többet nem szól hozzám. De tudom, hogy még ma este jönni fog a sómasszázs miatt.